Van néhány dolog az életemben, ami nem tart sokáig. Egyeseket nagyon bánok, másokat kevésbé, és van egy kis kupac, amit egyáltalán nem. Ők a csupaszín karkötők. Azért nincs hosszú Monával-élésük, mert épphogy elkészülnek, kettőt-hármat forgatok rajtuk, modellt állnak néhány percig az optika előtt, egy kicsit még a szekrényem polcára is beülnek a többi kreációm közé, aztán huss! Elhagynak. Elcserélődnek egyéb javakért. Legtöbbjük a világot porba döntő bankókért, mások mindenféle amatőr művészek alkotásaiért, és olyanok is akadnak, akik néhány pusziért. Bánjam? A legkevésbé sem :)
Szerencsére van Egy, aki engem válaszott. Egy, aki 3 évvel ezelőtt született, Egy, akit mások lenézően csak prototípusnak neveznének, de Ő más. Neki lelke van. Ő az enyém. Kicsit kezdetleges, kicsit kopott, kicsit savanyú, de az enyém :) És szeretem. Nem jobban, mint Anyut, Öcsit, vagy a Mókuskámat, de azért szeretem.
A képen egyik leszármazottja, Cserfes Csilla feszít büszkén, aki mostmár Zsuzsa napjait szépíti, remélem még nagyon-nagyon sokáig.
